Prológus

Dzsudzsák Balázs vagyok és most térek haza az Európa Bajnokság selejtezőjére. A repülő mindjárt földet ér, én pedig hosszú idő után újra taposhatom a hazám köveit. 
Aztán, ahogy lesétálok a lépcsőn, felötlenek bennem a gyerekkorom emlékképei: a sok agyonrugdosott labda, amit apával tettünk tönkre, az esti focimeccs nézések a családdal. 
Halvány mosollyal az arcomon sétálok be az aulába, ahol már várnak. Az emberek, akik annyi mindent tettek értem. Nélkülük nem lennék most ott, ahol vagyok. A tömeg ordít, sikít, a nevemet skandálja én pedig mosolyogva nézek körül. Most egy ideig újra ez lesz a hazám, nem kell folyamatosan angolul beszéljek, talán csak a kapitányunkkal. Néhány barátom az egyik ajtóban vár, mosolyogva integetnek nekem. Miután aláírok pár embernek, elindulok a barátaimhoz és magamhoz húzom mindegyikőjüket. 
- Hiányoztatok - mondom majd csókot nyomok édesanyám fejére aki semmit se változott azóta, hogy elutaztam Törökországba. 
- Te is nekünk - mondják együtt én pedig nagyokat mosolyogva indulok el előre. Anya felvont szemöldökkel néz, amikor átveszem a sofőrtől a kocsim kulcsát és kinyitom azt. 
- Hová mész? - kérdezi.
- Meg kell néznem valamit. Majd megyek - mondom majd azonnal bepattanok a járműbe, hogy a szüleimnek semmilyen ellenvetésük ne lehessen. Az utam egyenesen ahhoz a focipályához vezet, ahol életem első és legfontosabb meccse volt. Kiszállok az autóból, majd pár percig csak nézem a pályát, amely azóta nem épült újra, ott áll, néhol félig leszakadt lelátók, padok össze-vissza törve. Nagyot sóhajtok majd közelebb sétálok. A füvön pár gyerek játszik, lányok, és egy fiatal fiú is. A fiú annyira ismerős, mégis hunyorítanom kell, hogy rájöjjek: Nagy Ádám futkározik két fiatal lánnyal és egy kisfiúval az oldalán. Ütött-kopott labdát kergetnek, néha becsúsznak egymás alá aztán hatalmasakat nevetnek. Elmosolyodok majd leülök az egyik épségben lévő padra. Ádám egy ideig még játszik, majd hirtelen felém kapja a tekintetét és aprót int. Mosolyogva biccentek vissza neki majd felállok és közéjük sétálok. 
- Sziasztok - köszönök mosolyogva mindenkinek. Ádámmal kezelünk majd a két lány is köszön. A kisfiú, akinek tejföl szőke haja van, kék szemei és most riadtan néz rám. 
- Szia kisöreg, Balázs vagyok - guggolok le hozzá, de ő csak nagyokat pislog hatalmas pilláival. 
- Tomi, köszönj a bácsinak - szólal meg egy selymes, vékony hang én pedig felkapom a fejem. A lány Tomit nézi majd összeakad a tekintetünk. Elmosolyodok.
- 29 éves vagyok - mondom, a lány pedig "na ne mondd" fejjel biccent majd felkapja a kisfiút, aki még mindig lefagyva néz engem. 
- Dzsudzsi - szólal meg hirtelen Tomi én pedig boldogan mosolygok rá. - Kaphatok egy... aláírást? - kérdezi kissé pöszén. A kezét tartja én pedig előkapok a táskámból egy tollat és ráfirkantom a nevemet a kisfiú kezére. 
- És te? - nézek a lány kék-zöldes szemeibe. 
- Nem, kösz. 
- Nem vagy rajongó?
- De, csak nem a tied - mondja halványan mosolyogva, Ádámék pedig halkan ujjongnak. Hát.. valakinek nem vagyok a kedvenc; MÉG.