Eszeveszetten rohanok a Liszt Ferenc repülőtér folyosóján, ahol már tömegekben állnak az emberek. A Magyar válogatott ma indul - reméljük - hosszú útjára és ezt senki nem akarja kihagyni.
Útközben felkötöm a hajamat és szitkozódva szaladok át az embereken.
- Elnézést, bocsánat! - szabadkozok miközben rengeteg lábat taposok szét és vissza is kapom ezeket. A körülöttem lévők utálkozó pillantásokkal jutalmaznak, de esküszöm ez most nem érdekel. Az egyetlen dolog, ami igazán érdekel az az, hogy láthassam, ahogy Balázs elmegy.
A kinti "udvar" részen, ahol a repülők állnak, most emberek várakoznak. Zsófit pillantom meg de nem jelzek neki. Előkapom a táblámat amire Kádi és Balázs neve van írva majd magam fölé tartom. Az emberek lökdösnek, néha pedig igen csúnya szavakat ordítanak egymásnak. Aztán pedig a tömeg egyszerre pillant a B-szektor kijáratához, ahonnan a válogatott emberei lépnek ki. A tömeg egyszerre ordít fel, a csapattagok nevei hangzanak fel. Vannak akik énekelnek, vannak akik csak szimplán a fiúk nevét kiabálják. Én meg csak állok ott és egy emberre koncentrálok.
Az idő megáll, amikor egymásra nézünk. Arcán apró mosoly jelenik meg, nem veszi le tekintetét rólam. Lehunyom a szemem majd amikor újra felpillantok, Ő már előttem áll, szemei lyukat égetnek belém.
- Szia - suttogom.
- Szia - köszön vissza rekedt hangján, gyomrom pedig tótágast áll. Miért csinálod ezt velem?!
- Csak el akartam köszönni - mondom közben aprót biccentek. Balázs arcán félmosoly jelenik, ami elfeledteti velem kusza gondolataimat.
Balázs és a csapat elindult útjára. A kalandvágy és a győzni akarás vegyült a büszkeséggel, amit nem csak a tagok szemében, de a szurkolókéban is egyaránt láttam megcsillanni.
- Hazavigyelek? - kérdezi halkan Zsófi. Az unokatestvérem arcán vegyes érzelmek kavarognak és meg mernék esküdni, hogy én se festek jobban.
- Vigyél - biccentek. Pár perc múlva megérkezünk a kocsijához ami a repülőtértől legalább 5 perc sétára van. - Jó nehéz parkolóhelyet találni - jegyzem meg, de Zsófi nem is figyel rám. - Jól vagy?
Aprót biccent, de a tekintete fátyolos.
- Sokszor voltunk már külön, de ez most más. Sokáig nem fogom látni - mondja ki egy szusszal. Elhúzom a számat. Mit is gondoltam; majd örül Ádám távozásának?
- Nem akarsz mást is elmondani? Látom, hogy van még valami - nézek érdeklődően Zsófira. Aprót biccent majd nagy levegőt vesz.
- Nos - kezdi. - Ádi megkérte a kezem. Mármint... - De nem hagyom, hogy befejezze, izgatottan felsikítok.
- Remélem igent mondtál! - mondom vigyorogva. Zsófi halványan elmosolyodik és biccent.
- Persze. De ne szólj senkinek mert ez még nem hivatalos.
Mosolyogva bólintok majd figyelem ahogy a szürke színű suzuki befordul az utcánkba. A mosolyom az arcomra fagy, amikor meglátom, ahogy apám a házunk előtt áll és idegesen mutogat. Majd hirtelen a fejére esik néhány ruhadarabja. Lehúzom a kocsi ablakát és meghallom anya érces hangját, ami most nem olyan kedvesen és lágyan szól, hanem hangosan, vékony hangon ordít. Mi történhetett? kérdezem magamtól, majd nagyokat pislogva Zsófira pillantok, aki tanácstalanul megvonja a vállát.
- Azt hiszem most jobb ha én megyek. - Puszit nyomok az unokatesóm arcára majd kiszállok a kocsiból. Ő elhajt, én pedig elindulok a házunkhoz.
- Mi történik itt?! - kérdezem apámat, miközben bemegyünk az udvarra. Eközben anya eltűnt az ablakból, jól sejtem, az udvarra tart ő is. Egyszerre érkezünk meg.
- Ne tovább! - kiált fel anya és az öregem mellkasára tett kézzel hátrébb tolja, egyenesen ki az utcára. - Tűnj az életünkből! Felejtsd el a nevünket is, te barom!
Remegve állok a szüleim civakodását figyelve, majd egy sírdogáló hangra leszek figyelmes. Oldalra pillantok és meglátom az én kis hercegemet, a kisöcsémet, miközben a hintájában ülve, a maciját szorongatva sír. Lenyelem a gombócot majd Tomihoz megyek és szótlanul megölelem. Halk zokogás rázza végig a testét, apró kezeivel szorosan ölel.
- Aludj egy kicsit - nyomok puszit a homlokára, amikor lefektettem aludni. Pár óra leforgása alatt apa minden cuccát elvitte a házból, anya pedig az össze emléküket kidobta.
Tomi lassan elalszik, én meg a konyhába megyek egy kis vízért.
- Szia - nézek anyára miközben vizet öntök magamnak és leülök az asztalhoz. Anya maga elé bámul, kezében egy pohár bor, mint mindig, most is kiegyensúlyozott, határozott nőnek tűnik. Aki nem látta a délután történteket, könnyen hihetné, hogy ennek a nőnek mindene meg van: szerető férj, nagy ház, gyerekek. Tökéletes család.
- Szia kicsim - pillant rám. - Kérdezz.
Azonnal tudom, hogy mire gondol. Tudja, hogy rengeteg kérdés megfordult már az agyamban, most mégse tudom mik voltak azok.
- Miért dobtad ki?
- Megcsalt, ide hozta a nőjét, hogy eldicsekedjen vele.
Lehunyom a szemem, visszaszorítom az előtörni akaró könnyeket. Mekkora egy barom az apám.
Aprót biccentek, nem nézek az anyámra, a poharamat piszkálgatom. Egy meleg kezet érzek a vállamon, majd szoros ölelésbe forrok anyával. Egyikünk se sír, ez egyszerűen csak egy csendes pillanat.
- Jó éjt, kicsikém - szólal meg majd feláll és a szobájába megy.
- Jó éjt, anya - suttogom magam elé majd a telefonomra pillantok. Balázs neve villan fel, a szívem pedig kihagy egy ütemet. Megtörlöm az arcomon legördülő könnyeimet majd nagyot sóhajtok.
- Igen? - emelem a fülemhez a telefont. Balázs egy ideig nem szólal meg, hallom, ahogy veszi a levegőt, ami már így önmagában is elég szexi.
- Minden rendben? - kérdezi aggódón.
- Nem. A szüleim válnak, mert apám idehozta a ribancát és még Tominak is végig kellett hallgatnia, ahogy anyám szidja apámat.
Balázs nagyot sóhajt.
- Figyelj. - Hallom, ahogy egy ajtó csapódik majd Balázs újra megszólal. - Ha tehetném, most azonnal felszállnék a leghamarabbi gépre és veled tölteném az egész éjszakát. Ígérj meg nekem egy valamit.
Megmosolyogtat az aggódása, és az ajkamra helyezem az ujjamat, emlékezve finom csókjára.
- Mit? - suttogom.
- Eljössz a meccsemre. Itt kell lenned. Látni akarlak. De bírd ki még egy kicsit. Ígérem hamar találkozunk. Brigi, én... - kezdené el újabb mondatát, de valami félbeszakítja. - Mennem kell.
Aprót biccentek, mintha láthatná. Elköszönünk majd én nyomom ki a telefont.
Később már csak egy rövid skype beszélgetésre jut időnk, mert a fiúk hamar aludni mentek.
Egész éjjel az jár az eszembe, hogy mit akart mondani. Talán azt, hogy hiányzok neki? Ő is hiányzik nekem, nem tudom tagadni. Nem sokára találkozunk.
Ujjammal simogatom az ajkamat, lehunyt szemmel fekszem az ágyon. Az ő alakja jelenik meg előttem: halványan mosolyog, tenyerével simogatja az arcomat majd egy szót kezd el suttogni:
Szeretlek.
